A matematika és a matematikusok ünnepe – Heidelberg Laureate Forum 2013

Kittel Ágnes beszámolója

Heidelbergben is szép tud lenni az ősz. Szeptember vége táján a reggelek ugyan néha hidegek, de a domboldalakon zöldellnek még a fák, és délre úgy felmelegedhet az idő, hogy a Fő utca kávézóinak, éttermeinek vendégei az utcán elhelyezett asztaloknál, a napsütést is élvezve fogyasztják ebédjüket. Az ősz egyébként is gazdag programkínálatát 2013 szeptemberében egy különleges esemény gazdagította, az első Heidelberg Laureate Forum (HLF).

A “laureate” szó azért szerepel a rendezvény nevében, mert azok kaptak meghívást, akik vagy az elméleti matematikai legnagyobb presztízsű, négyévente, kizárólag 40 év alatti matematikusnak adható Fields érmét, vagy a hasonló elismerésnek számító, de korhatár megjelölése nélkül adományozható, először 2003-ban kiosztott Abel díját nyerték el, ill. az elméleti számítógép-tudomány legmagasabb kitüntetéseinek tartott, szintén négyévenként adományozott Turing vagy évente odaítélt Nevanlinna díjnak birtokosai. Közülük végül 38-an jöttek el, hogy megismerjék és meghallgassák egymást, és találkozzanak azzal a másfél ezer pályázó közül kiválasztott kétszáz tehetséges fiatal matematikussal, akik ötven országból, valóban a világ minden tájáról érkeztek. Az esemény hírének minél szélesebb körben való terjesztése érdekében a HLF szervezői 15 tudományos újságírót, sőt rajtuk kívül hivatásos bloggereket (jobb szót sajnos nem tudok) is meghívtak. Ez utóbbi nem csak azért volt helyénvaló ötlet, mert mostanában már egyetlen nemzetközi konferencia sem engedheti meg magának, hogy ne nyisson oldalt a Facebookon vagy ne hozzon létre saját fórumot, ehhez pedig vérbeli bloggerek segítsége ugyancsak jól jön, de azért is, mert a Turing díjjal kitüntetett ünnepeltek közt volt Vinton G. Cerf is, aki e díjat Robert E. Kahnnal megosztva épp az internethez, azaz világhálóhoz nélkülözhetetlen működtetési protokollok alapjának kidolgozásáért kapta. Róluk valóban elmondható, hogy legendás alakok, bár nekem leginkább azért, mert amit megalkottak, az számomra a mesék és mítoszok világába tartozik. V.G. Cerf a Google alelnöke lett. Angolos eleganciával öltözködő született amerikai, akinek minden szavát érteni lehet, humorérzéke pedig akkor sem hagyja cserben, ha memóriája egy pillanatra igen.

De haladjunk sorjában. Az ünnepélyes meghívóra összegyűlt, láthatóan felvillanyozott társaságban ugyan nem sokan tartották magukat az előzetes, a rendezők által természetesen az internet segítségével küldött kéréshez, hogy öltözzenek az ünnepélyes alkalmaknak megfelelően, ezzel végül senki nem törődött. (A globalizáció itt is megmutatkozik. Ilyesmi régen csak Amerikában fordulhatott elő, már nem az Oscar gála, de tudományos rendezvény esetében. ) A szervezők izgatottak voltak, amit megfelelőképp indokolhatott, hogy a konferenciáig több idős meghívott egészségügyi okok miatt végül le kellett mondja részvételét, de, örömteli meglepetésként az előző napok esői és hidege után, még az időjárás is összeszedte magát, és ragyogó napsütés fogadta a vendégeket. Rajtam igazán semmi nem múlt, csak magam miatt aggódhattam, és kicsit aggódtam is. Mert ugyan itt lehetek a 15 kiválasztott tudományos újságíró közt, és bár hiszem, hogy szép és fontos dolog a matematika, meg is hallgatom lelkesen egy-egy probléma röviden bemutatott elegáns megoldását, sőt! akár egy általam addig észre sem vett kérdés felvetését, megláttatását is élvezni tudom (már ha képes vagyok a kérdést megérteni), no de öt napon keresztül? Mi lesz, ha szégyenszemre elalszom, mialatt a világ legnevesebb matematikusai a számukra világhírt szerző, számomra azonban teljességgel érthetetlen kérdéseiket vitatják? Feleslegesen aggódtam. Ha a legnagyobb múltú és hírű matematikai díjjal, a Fields medállal kitüntetett Efim Zelmanov széles mosollyal kijelenthette a rendezvény végén, hogy nagyon élvezte az egész programot, bár több előadásból egy szót sem értett, én is bevallhatok valami hasonlót. Elismerem, esetemben a “több előadás” többet jelent, az “egy szót sem” pedig szó szerint értendő, ez a lényegen nem változtat.

Itt és most együtt voltak az egymástól igen távoli területek kérdéseit vizsgáló, eddig egymással legfeljebb véletlenül találkozó matematikusok, s ez a tény voltaképp igazolta is, amiről a Nevanlinna díjas Avi Wigderson szólt remek előadásában: ha minden előre meg van határozva, a “véletlenszerűen”, “találomra” nem is létezik. Ebbe az “előre meghatározásba” az is beletartozott, hogy akármi is volt az előadó kutatási témája, úgy kellett/volna elmondania, hogy az is megérthesse, aki nem az ő területén dolgozik. Erre Dr Klaus Tschira kérte őket. Ez a bizonyos Dr Tschira, aki egyébként egy jóerőben levő joviális hatvanas úriembernek látszik, a vasárnaptól péntekig tartó rendezvény végén egy mondattal így értékelte az előadásokat: voltak nagyon jó előadások és kevésbé jók. Azt hittem, rosszul hallok. Jó pár konferencián részt vettem már, de olyat, hogy csak egy szóval is megemlítsenek a záró napon olyasmit, hogy az elhangzott előadások nem mindegyike volt kiváló és/vagy a szervezésbe esetleg kisebb hibák csúsztak – még sosem hallottam. Ki ez az ember, aki ilyesmit megengedhet magának? Nem akárki, ez már csak azért is biztos (tudom, elméleti matematikus számára ez a fogalom sem elfogadható, bocsánat érte) mert a rövidke idézet az EMBL1 központi épületének Klaus Tschira Előadótermében hangzott el. Maga a HLF a Klaus Tschira Alapítvány kezdeményezésére és erőteljes támogatásával jött létre, de még a nyitónap koncertjén játszó szimfonikus zenekar (SAP) tulajdonosa is Klaus Tschira. Mint egyik kis beszédében elárulta, fizikusként végzett és még ifjan ő is Nobel-díjat szeretett volna, de ez nem sikerült. Ehelyett a hetvenes évek elején néhány munkatársával szoftver céget alapított (ld. SAP), s így nem a Nobel- díjasok, de a világ leggazdagabb embereinek exkluzív társaságába került. Rengeteg pénzének egy jelentős részét pedig az emberek tudásának gyarapítására fordítja. Németországban évenkénti nagy sikerű rendezvényekkel hívja fel az utca emberének, különösen a gyerekeknek és fiataloknak figyelmét a tudomány fontosságára. Kiemelten foglalkozik a matematika és informatika szerepével mindennapi életünkben, de segíti az élettudományok közé tartozó molekuláris biológiai kutatásokat is (ld. EMBO), hiszen a biológia-molekuláris biológia nemcsak a jelen, de a jövő tudománya is, és már ma sem képzelhető el az egyre növekvő adatbankok alkalmazása nélkül, melyeknek kezelése nem is kevés matematikai tudást, valamint komoly számítógépes programok ismeretét, alkalmazását feltételezi. S mivel a “fenntartható fejlődés” Dr. Tschira esetében nem szlogen, most azt az álmát valósította meg, hogy a lindaui Nobel-díjas találkozóhoz hasonlóan, Heidelbergben korunk legnagyobb matematikusait hozta össze, hogy ne csak egymással, de a legfiatalabb matematikus generációval is találkozhassanak. Egy olyan hagyományokkal rendelkező egyetemi városban, mint Heidelberg, ilyen ötletet meg is lehetett valósítani, s így létrejött az első Heidelberg Laurate Forum.

Megkérdeztem Gerd Faltings német matematikust, Németország egyetlen Fields medál nyertesét, hány itt megjelent matematikus kollégájával találkozott ezelőtt, és milyennek találja ezt a konferenciát. “Még a matematikusok közül is többen vannak, akiket most látok először, a számítástechnika tudósai közül pedig eggyel sem találkoztam. A konferencia ötlete igen jó, minden nagyon tetszik, és nagyon el vagyunk kényeztetve” – mondta, s a kényeztetés miatt kicsit restelkedve tekintett le rám szemüvege mögül majd két méter magasából.

Ebben a kényeztetésben azonban határozottan volt valami. A város egyik nevezetességeként is szolgáló Városházához közeli téren – a Cornmarkton – egy teljes héten át tartó szabadtéri fotókiállítás nyílt. Az ünnepeltek fotójával és rövid életrajzával borított kockák erre az időszakra épp úgy a város részévé váltak, mint az őket körülvevő műemlék épületek. Nagy, a kitüntetett matematikusok fotójával díszített plakát virított a konferencia előadásainak helyszínéül szolgáló ? új egyetem” épületének homlokzatán, egyenruhás, de igen barátságos őrök álltak a kapuban, Mercedesek hozták-vitték a vendégeket. Nekem az tetszett a legjobban, hogy amikor a távolság valóban csak pár perces séta volt két helyszín között, s a díszvendégek akár egyedül is elindulhattak, mint pl. a csak számukra szóló polgármesteri fogadásra, a szervezők formaruhás fiatalokat állítottak a helyszín felé vezető összes lehetséges útvonalra, el ne tévedhessenek, ill. azonnal segítséget kaphassanak, ha szükségük lenne rá. Német alaposság, mondhatnánk, de kedves gondoskodás is, teszem hozzá.

Aztán ott volt pl. az a dolog a Forum megnyitásakor a bevonulással. A vörös szőnyeg és az estélyi ruhák ugyan hiányoztak, de valódi volt az ünneplés és az a pici meghatottság is, főképp a bevonulókat néző közönség részéről. Némelyik ünnepelt kicsit elfogódottan, szégyenlős mosollyal, mások a helyzethez illőnek ítélt komolysággal, míg néhányan láthatóan felszabadultan, barátságosan mosolyogva lépegettek a felvezetők után, a felállva tapsoló hallgatóság sorfala között. A bevonulók közül hiányzott a legfiatalabb ünnepelt, a 40 éves francia Cedric Villani, aki csak kedden ékezett meg, de az amerikai-izraeli Shafi Goldwasser is, az első Heidelberg Laurate Forumon megjelent 38 meghívott közötti egyetlen nő, aki tavaly nyerte el a számítástechnika tudomány talán legrangosabb elismerését, a Turing díjat. Bár ő a teremben volt, az ünnepélyes bevonulás helyett inkább választotta, hogy a hallgatósággal együtt tapsol. Jut eszembe, fanfárok ugyan nem voltak, viszont négy szaxofonos ifjú hölgy annál inkább. Ők aztán gondoskodtak arról, hogy semmiféle elérzékenyülés ne tarthasson sokáig ill. hogy unalom okozta szendergés erőt ne vehessen senkin.

Mondhatnám, hogy szónokok hosszú sora, rektor, polgármester, alapítványi elnökök méltatták a matematika, az esemény jelentőségét, az egyetem, a város és Dr. Tschira szerepét, de inkább azt mondom, hogy senki nem beszélt annyit, hogy unalmassá váljon. És természetesen a lányok is megtették a magukét. Ez mindenképp dicséret. Egy beszédet azonban feltétlenül ki kell emelnem, egyrészt, mert erre talán minden jelenlevő felfigyelt, hiszen mintha saját érzéseinket hallottuk volna formába öntve, de azért is, mert ígéretet tettem a Magyarországról érkezett ünnepeltnek, az Abel díjas Szemerédi Endrének, hogy a szövegét megszerzem. Az, hogy neki is ennyire tetszett, egy titkos kitüntetés lehet Dr. Theresa Bauer miniszter asszony, Baden- Württemberg oktatási minisztere számára. A beszédet segítséggel és kitartással végül két helyről is megszereztem, ráadásul minisztériumi engedélyem van felhasználására, hadd idézzek hát belőle néhány gondolatot: ” – egy dologban azok is, akik szeretik, azok is, akik ki nem állhatják a matematikát, egyetértenek: a matematika valami más. Hasonlíthatatlan, egyedülálló. Nem szeretetem, csodálatom mondatja velem, hogy a matematika a tudományok királynője. Nincs még egy ennyire elvont, tiszta és csodálatos tudomány. Egy önmaga alkotta világ, mely egyedül tudatunkban létezik. Milyen tudomány lehetne ennél támogatottabb?”

Ez az első HLF igazán gazdag volt szép és ötletes programokban. Lányok szaxofon quartettje, kis színielőadással kevert koncert számítógép szerzette Mozartot utánzó zenével. Kastélylátogatás kerti fogadással és big banddel a kiváló vacsora előtt, Octoberfest bajor táncosokkal, hajókirándulás a Neckaron. Séta a Heidelberg jelképeként is szolgáló híres kastélyban a korhű jelmezekbe öltözött és szerepüket mélyen átélve játszó idegenvezetőkkel, pezsgőzés a teraszon, miközben gyönyörködtünk a valóban csodás tájképben és naplementében, ahogy tán egykor a kastély urai tették ?- bár ők inkább borozhattak, a kastély pedig már majd 200 éve rom, csak egy részét építették újjá -, gálavacsora a kastély újjáépített részében , ennyi mindent nemigen nyújt egy szokásos konferencia.

Akkor mégis mi volt? Azt hiszem pontosan az, aminek Dr. Tschira szánta. Szinte kötetlen találkozója elméleti matematikusoknak és a számítástechnika tudomány legkiválóbbjainak, ismerkedési, barátkozási és kapcsolatépítési lehetőség az e területeket most meghódítani akaró fiatalok számára, ötletbörze, tanácsadás és bátorítás (még abban is, hogy a család egy sikeres matematikus életének is része kell legyen/lehet), és persze bemutatása a többség számára sosem hallott matematikai kérdéseknek és sejtéseknek, repertoárja különböző előadási stílusoknak. Aki semmit nem értett belőle, az is elbűvölten figyelte, amint az egyik legfiatalabb előadó, Vladimir Voevodsky el-eltöprengve azon, hogyan is mondhatná, krétával írogatott a táblára, s próbálta velünk megértetni a ?matematika egyértékű alapjainak” elvontnál is elvontabb problémáját. Az előadásokat felvették, a konferencia honlapjáról akárki újra meghallgathatja őket. Leginkább talán a fiatal matematikusok azok, akik közül biztosan sokan meg is teszik, hisz még én is megtettem, aki se fiatal, se matematikus nem vagyok, s jutalmul ujjongva nyugtázhattam, hogy sokkal többet értek belőlük most, mint akkor.

Az ünnepelt hírességek láthatóan élvezték a fiatalok érdeklődését – akiknek természetesen meg voltak a maguk kedvencei. Lelkesen fényképezkedtek is velük, bár olyan profi módon beállni a kamerák elé, mint Cedric Villani (mindössze két napot töltött ott, mert egy másik meghívásnak kellett eleget tennie Amerikában) nem sokan tudtak. Olyan volt, mint egy igazi nagy sztár, aki tudja, mivel tartozik közönségének és meghívóinak is. Ahogyan pedig az újságírókkal bánt – tanítani lehetne. Sosem láttam még, hogy az újságírók, ha alkalmuk van rá, ne rohamozzanak meg kérdésekkel egy hírességet. Miközben Villanira vártunk, volt is nagy zsibongás, ötletek, mit kellene megkérdezni, de abban a pillanatban, hogy Villani a terembe lépett, olyan megszeppent csönd lett, mintha kisiskolások közé lépett volna az iskola legfélelmetesebb hírű tanára. Még ő kezdett el beszélni, mert még az addig igen magabiztosaknak is – ?villamosmérnökként végeztem” stb. – valahogy torkán akadtak a kérdések. A hosszas, részletes válaszok alatt persze lassan felbátorodtunk, de az irányítás egy pillanatra sem ment ki Villani kezéből, és amikor olyan kérdést kapott – egy nőtől ráadásul! – ami inkább egy bulvár lap tudósítójához illett volna, egyetlen udvarias mondattal leállította. Elmondta, hogy egy alkalommal – gondolom valamelyik nagy kitüntetése átvétele előtt, mikor számítani lehetett az erőteljes újságírói rohamra – kétnapos felkészítésen vett részt, hogy megtanulja, miként kezelje a médiát. Alaposan megtanulta.

Milyenek voltak a fiatalok? A legtöbben lelkesek, nyitottak, könnyen barátkozók-kérdezők, önbizalmat adhatott számukra maga az a tény is, hogy a kiválasztott 200 közé tartoztak. Az is kellemesen lephette meg őket, hogy a tudományos újságírók, bloggerek néhányukat szintén megkérdezték. Gondolom Dr. Tschira örült annak is, hogy az előadások utáni kérdések többségét fiatalok tették fel, az elsőt épp egy lány. Jelentősen kevesebben voltak, mint a fiúk, a kétszáznak úgy negyede-ötöde. Mind okos kellett legyen, másképp hogy is kerülhettek volna ide, de jó volt látni, hogy nem is egy közülük feltűnően szép. Pakisztán és India lányai pedig nemcsak szépek és okosak, de magabiztosak is voltak, percet sem haboztak, ha kérdezni akartak az előadások után, vagy megszólítani valakit az általuk leginkább tisztelt hírességek közül. Nem lepődtem meg, hogy volt ott hagyományos öltözetű iráni lány (Németországban PhD hallgató), de voltak Fijiről, Nigériából és Trinidad-Tobagóból is. Ez utóbbi három ország, legalább is számomra, új ország a matematika térképén.

Ha a mostani 200 kiválaszott fiatal matematikusnak úgy negyede lány, a díjazottak között még sokkal rosszabb az arány. Már említettem, hogy Shafi Goldwasser volt az egyetlen hölgy a most megjelent kitüntetettek közt, de az összes eddig adományozott kitüntetést számítva se jobb az arány. A Fields éremmel kitüntetettek közt egyetlen nő sincs még, ahogy az Abel díj kitüntetettjei és a Nevanlinna díjasok (ezt a kitüntetést is csak 40 év alatt lehet elnyerni és négy évente adományozzák) is mind férfiak. A Turing díj az egyetlen, ahol a nyertesek közt több nő is van, szám szerint három.

Shafi Goldwasserről senki meg nem mondta volna, hogy világhírű matematikus, egyike azoknak, akik a kriptográfia/titkosírás bonyolultsági-elméleti alapjait fektették le, és részese olyan új metodikák megalkotásának, melyekkel a bonyolultsági elmélet matematikai bizonyítékait lehet hatékonyan ellenőrizni. Már ha jól értettem…

Az interjú megbeszélt időpontjára kicsit késve, még nedves hajjal érkezett, és szabadkozott, hogy nem ébresztették időben. Komolyan vette a kérdéseket, arra is, amit valószínű már sokadszorra hallott, részletesen válaszolt. Neki köszönhetem az én legnagyobb heidelbergi élményemet – már ha ez valakit is érdekel. Megkérdeztem, hogy most, amikor irdatlan mennyiségű információhoz juthatunk hozzá az interneten és a média is hozzájárul ahhoz, hogy felszínesen gondolkozzunk, nem lenne-e hasznos az emberek számára, ha több matematikát tanulnának, jobban tanítanák a matematikát? Láthatóan meglepődve nézett rám, de azonnal helyeselt. A nagy többség sajnos megelégszik a felszínes ismeretekkel, nem a lényeg meglátása a fontos, és bizony a matematika mélyebb ismerete hozzásegíthetne ahhoz, hogy ez ne így legyen, mondta. Mikor három nap múlva az EMBL-ben utolsóként léptem a terembe, ő már az első sorokban ült, s a felém küldött gyors mosolyt eltettem értékes és megőrzendő emlékeim közé.

Nem írhatok minden díjazottról, még csak minden jó előadóról sem, de azért a magyarokat mégis csak meg kell említenem. Voltunk ott magyarországi magyarok meg ?akár magyarok is lehetnének” magyarok, akiket azonban nem lenne helyénvaló magyaroknak, még csak külföldre szakadt hazánkfiainak sem nevezni megkérdezésük nélkül. Azt hiszem, egyik sem vállalná, és egyet is kell értenem velük. Ketten voltak, és több dologban is hasonlítanak egymásra. A számítástechnika -számítógép- tudomány tudományának legjelesebbjei és azon igen kevesek közé tartoznak, akik mind a Nevanlinna mind a Turing díjat elnyerték.

Robert Endre Tarján volt a Nevanlinna díj első kitüntetettje és ő kapta meg előbb a Turing díjat is. Amerikában született, nem beszél magyarul, de családja történetét megismerve ez teljesen érthető is. Már édesapjának, a gyermekpszichiátria nemzetközileg elismert egyik úttörőjének, akiről klinikát neveztek el Kaliforniában, sem magyar lehetett az anyanyelve. Mikor beszélgettem vele, azt mondta, sajnálja, hogy nem tanult meg magyarul, mert nagyon büszke arra, hány kiváló matematikusunk van.

Leslie Valianttal nem beszéltem, csak egy autogramot kértem tőle az utolsó napon. Mikor megkérdezte, ki vagyok, mondtam a nevem, s hogy magyar vagyok, mint az édesanyja volt. Leslie Valiant édesanyjának neve ugyanis Éva Julia Ujlaki, apja angol, Valiant Budapesten született, de Angliában nőtt fel. Visszanézett rám, ahogy írt, és mintha mondani akart volna valamit, de aztán nem mondott semmit.

Az öt magát magyarnak valló közt első természetesen Szemerédi Endre, a mi Abel díjasunk. Nem fogom most bemutatni, azt számos alkalommal megtették már nálam sokkal hivatottabbak. Annyit azonban el kell mondanom, mint saját tapasztalatot, hogy igen mély nyomokat tud hagyni némely gyanútlan újságíróban. Egy nagyon kedves spanyol lány – végzett matematikus, aki tudományos újságíróként dolgozik a madridi Matematikai Intézetben – miután látta, hogy Szemerédi Endrével beszélgetek, megkérdezte: ?Jól ismered?”. ?Csak most és itt találkoztunk, de nagyon kedves és mindenféléket tud mesélni”- feleltem az igazságnak megfelelően, ahogy egy komoly tudományos újságíróhoz illik, és büszkén is, hogy íme, kit is ismerek. ?Én tavaly csináltam vele egy interjút. Nagyon barátságos volt, de egész idő alatt a spanyol fociról beszélgettünk. Minden csapatot ismert”- és olyan arcot vágott, mint aki még most sem érti teljesen, hogy is történhetett az egész.

És volt ott még három ifjú tehetség, két posztdok -azaz PhD-val már rendelkező ifjú matematikus – és egy műegyetemista, ill. szeptembertől már első éves PhD hallgató. Kedvesek, barátságosak, közvetlenek voltak, láthatóan jól érezték magukat. Együtt is voltak, mások társaságában is, azonnal bekapcsolódtak a társalgásba, mindnyájan jól, sőt, kiválóan beszéltek angolul, amihez a két idősebb esetében természetesen a már eddig is elnyert pályázatok adta lehetőség, a külföldön töltött időszakok is hozzájárultak.

Szemerédi Endrét, ahogy a többi díjnyertest is, minden évben szívesen látják a HLF-en, azonban a fiatalok csak akkor jöhetnek el ismét, ha maguk is díjazottak lesznek. Kívánom nekik. Előttük az élet – és a matematika!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s